A páva egyszerre idézi fel bennünk a ragyogást, a büszke tartást és a méltóság csendes ünnepét. Amikor a hagyomány szót halljuk, gyakran a családi asztal, a régi történetek és az ünnepi ruhák jutnak eszünkbe. Mégis, ha utazunk, ha más kultúrák ünnepeit figyeljük, ismét és újra felbukkan ez a különös madár – a páva – mint szimbólum: a szépségé, az emlékezésé, a közösséghez tartozásé. Mintha a pávához kötődő motívumok és táncok láthatatlan hidat építenének országok és generációk között.
A páva alakja ott van a meséinkben, népdalainkban, hímzéseinkben, és sok helyen a világban az ünnepi táncokban is. Ha az ember útnak indul, és figyelmesen nézi a városok tereit, a falvak főutcáit, a templom- vagy pagodakertben álló kőfaragásokat, gyakran rábukkan a páva tollaira, színeire, formáira. Ez az élmény utazónak és ünneplőnek egyaránt ismerős: mintha egy pillanatra ráismernénk valamire, amit sosem láttunk, mégis mindig ismertünk. A hagyomány így lesz személyes, még idegen földön is.
Ha utazásról és kultúrákról beszélünk, a páva-tánc és a hozzá kapcsolódó ünnepek jó példák arra, hogyan őrzi meg egy nép a saját történeteit. Indiában a páva nemzeti madár, s gyakran látjuk templomok díszítésében, ünnepi szobrokban, fesztiválokon. Ilyenkor a táncosok tollakat idéző, élénk színű ruhát öltenek: smaragdzöldet, mély kéket, aranyat. Mozdulataikban ott a pávakakas lassú, mégis fenséges járása, a faroktollak kinyílásának körtánca. Az ünnep egyszerre vallási és közösségi élmény: dobok ritmusára, énekszóra, tömeg morajára fejlődik ki az a pillanat, amikor a tánc már nem mozdulatsor, hanem közös lélegzet.
Ugyanezt az érzést más földrészeken is felismerhetjük, csak más díszítéssel. Délkelet-Ázsiában, például Mianmar vagy Indonézia egyes vidékein, a páva a fény és a megújulás jelképe. Az év bizonyos szakaszában – gyakran az esős évszak végét ünneplő holiday fesztiválokon – a falvak főterén fiatalok és idősek együtt adják elő a páva-tánc változatait. A díszes, tollakat utánzó palástok és legyezők a szélben lobognak, miközben a táncos a madár kecses, hullámzó járását utánozza. A nézőként érkező utazó ilyenkor szinte elfelejti, hogy idegen helyen van: ráismer a mozdulatok mögött rejlő vágyra a szépség, a rend és a remény iránt – ugyanarra a vágyra, ami a saját kultúrájában is él.
Ha az ember ilyenkor megáll, és figyel, nem csak a pávákat idéző jelmezeket látja. Hallja a gyerekek nevetését, érzi a fűszeres ételek illatát, a füstölők fanyar füstjét, a dobok mély lüktetését. A páva-tánc nem önmagában, elszigetelten létezik, hanem beágyazódik az ünnep egészébe: a közös étkezésbe, az adományozásba, a szertartásokba. A hagyomány így életforma lesz, nem csak műsorszám. Az utazó ilyenkor talán eszébe idézi, milyen otthon, egy téli estén népdalokat hallgatni, vagy egy falunapon néptáncot nézni – csak a díszítések mások, a lényeg ugyanaz.
A páva motívuma nem idegen a magyar hagyománytól sem. A „páva” szó hallatán sokan gondolhatnak Kodály Zoltán „Felszállott a páva” variációira, a magyar népzene tiszta hangjára, vagy a matyó, kalocsai hímzések stilizált madaraira. Bár kevésbé beszélünk konkrét páva-táncról, a páva-motívum mint dísz és szimbólum mégis átszövi a magyar kulturális emlékezetet. A magyar néptánc forgásaiban, a pörgő szoknyák színeiben, a férfitánc büszke, fejtartásos figuráiban ugyanaz a tartás köszön vissza, mint az indiai vagy ázsiai páva-táncokban: a felemelt fej, a vállalás, hogy „itt vagyok, ehhez a földhöz tartozom”.
Utazóként, amikor egy idegen országban ünnepet látunk, óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: vajon ők mit ünnepelnek most, és én miből értek ebből? A páva-tánc különös módon segít közelebb kerülni a válaszhoz. A madár maga sok helyen a halhatatlanság, az újjászületés, vagy éppen a védelem jelképe. Amikor a táncos a faroktollak kinyílását utánozza, nemcsak szépséget mutat, hanem azt a pillanatot, amikor egy közösség megmutatja magát a világnak. Egy ünnepi nap – legyen az vallási vagy világi holiday – erre ad lehetőséget: megállni, díszbe öltözni, és elmondani tánccal, dallal, hogy kik vagyunk.
Aki szereti a hagyományt, az gyakran kettős érzéssel tekint a világra: vágyik új helyeket látni, mégis ragaszkodik ahhoz, amit gyerekkorából hoz. A páva-tánc ennek a kettősségnek finom jelképe. Egy indiai, mianmari vagy más ázsiai fesztiválon, ahol a páva a főszereplő, lehetünk egyszerre kíváncsi turisták és csendes rokonlelkek. Nézhetjük idegenként a színes forgatagot, de közben belül tudjuk: az, ahogy ők a pávát ünneplik, nagyon is hasonlít ahhoz, ahogyan mi egy népdalestet, egy szüreti bált vagy egy falusi búcsút élünk meg. A lényeg: együtt lenni, emlékezni, átörökíteni.
Az utazás ilyenkor többé válik, mint képeslapok és fényképek gyűjtése. A páva-tánc – bármelyik országban látjuk is – emlékeztet rá, hogy a kultúrák közti különbségek mögött milyen sok a közös: a szépség keresése, az évszakok váltakozásának megünneplése, a fény és a termés iránti hála. Amikor nézőként belemerülünk egy ilyen ünnepbe, és a színpadon vagy a főtéren megjelenik a páva alakja, akár jelmezben, akár hímzésben, valahol bennünk is kinyílik egy régi emlék: nagyszülők meséi, gyerekkori ünnepek, vagy az első alkalom, amikor saját néptáncot láttunk élőben.
Talán ezért olyan erős a felismerés, amikor más földrészen, más nyelvű emberek között is felbukkan a páva. Szinte hazaérkezés-élmény. Rájövünk, hogy a hagyomány nem zárt világ, hanem élő, lélegző szövet, amely összeköt minket mások ünnepeivel. Legyen szó egy tengerentúli fesztiválról, egy falusi búcsúról vagy egy városi kulturális napról, a páva-tánc – vagy akár csak a páva motívuma – finom, mégis erős emlékeztető: bárhol járunk, mindig viszünk magunkkal valamit a saját ünnepeinkből, és mindig hazaviszünk valamit abból, amit máshol látunk.